*/néhány nappal később/*
Napok óta nem jöttem ki a szobámból, most is csak azért állok itt, mert a kötelességemet teszem. Mindenki tudja rólam, hogy a zenéért élek, szeretek énekelni, fellépni, de valahogy most minden más. A többiek nagyon rendesek voltak, ugyanúgy volt minden, mint amikor hazaértem a kórházból. Nem is érdekelte őket, hogy milyen állapotban vagyok és ez nekem pont jó volt így! Meleg volt ezért nyári szerelésben léptem a színpadra. Szokásosan viselkedtem, a rajongók élvezték a műsort és ez a lényeg a munkánkba. Végéhez értünk a We Own The Night-nak, és Max szólni szeretett volna a rajongókhoz.
-Köszönjük szépen, most pedig elérkeztünk az utolsó dalhoz. Ez a dal nemrég született, Baby Nath írta meg a szövegét és ő is zenésítette meg. Ez a dal a szeretetről l szól, arról hogy mondjuk el az érzéseinket egymásnak, még mielőtt nem lenne túl késő. A dalban a kiutat keressük a sötétségből. Ezt a dalt egyik szeretett kolléganőnknek és barátnőnknek küldjük, Rebeca Stuartnak aki kómában fekszik a kórházban és arra várunk, hogy felépüljön! Reméljük minél hamarabb itt köszönthetjük őt a szeretet fényképezőgépével együtt! Fogadjátok sok szeretettel a dalt.
A fények kigyulladtak, csak egy reflektor égett ami pont rám világított vakító fényével. A bevezető lassan a végéhez ért következett a szövegem.
"You shuld've known I love you
Though I'll never say it too much!
Maybe you didn't get me
Maybe I'll never known what I'd done!"
Ekkor eszembe jutott az a sok emlék amiken együtt estünk át. A veszekedések, a kibékülések, az együtt repülések, vagy csak az mikor megölelhettem, mikor megcsókolhattam.
"Now I'm lost in the disdance
You look at me like a stranger
Cause how it looks right now to me
Is you're scared of the danger!"
A torkomban egy hatalmas gombóc lett, nem tudtam levegőt venni, ezért leültem. Könnyek gyűltek a szemembe, de nagy nehezen vissza tudtam őket tartani. A rajongók kétségbeesetten néztek rám, nemtudták mi történt velem. Megerőltettem magamat és tovább énekeltem a dalt. Szerencsére nekem nem volt külön szövegem, így csak vokáloztam, a szólót pedig ez alkalommal kihagytuk. Meghajoltunk és lementünk a színpadról. Kint a rajongók szerettek volna autogrammot és közös képeket készíteni velünk Aláírni mindenkinek aláírtam, de képeket most nem akartam csinálni.
-Lányok, ha nem baj akkor most nem szeretnék képeket csinálni! Gyönyörűek vagytok és nem akarom tönkretenni a képeteket! Kárpótollak benneteket öleléssel, bekövetlek twitteren és majd, ha minden rendben lesz, akkor írjatok twitteren és összehozhatunk egy találkozót és bepótolhatjuk a képeket! Így okés?
Válasz helyett mindenki külön külön megölelt engem. Mindig szeretem a rajongóimat, de ilyenkor még jobban! Hatalmas erőt adnak nekem csak azzal, hogy megölelnek és érzem a támogatásukat, ők sokat jelentenek számomra.
-Jay elmegyek a kórházba!
-Veled menjek?
-Most ne, egyedül kell mennem!
Elindultam a kijárat felé, kint egy taxi várt rám, amibe be is ültem. Megmondtam merre kell mennünk. Elővettem a fülhallgatómat és az új albumunkról a legszomorúbb számot hallgattam. Az eső megállás nélkül esik már napok óta, nem láttam már rég egy napsugarat sem. Hideg volt, itt ahol sosem szokott. Az idő múlik, telnek a napok és semmi változás nincs Becca állapotában. Félek, hogy ebbe belebolondulok, hogy nem hallom a nevetését és nem látom gyönyörű kék szemeit.
A taxis megérkezett a kórházhoz, kifizettem és betértem az épületbe. A folyosó végén volt az ő szobája. Belépve rengeteg virágot vettem észre, amit a rajongóktól kapott. Még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Csövek ezrei lógtak ki belőle, az életfunkciói egyenletesek voltak, de mégsem volt nyitva a szeme. Nem mosolygott rám. Csak feküdt mozdulatlanul az ágyon. Nem tudtam mit tehetnék érte. Odasétáltam az ágya mellé megfogtam a kezét és megpusziltam az arcát. Ekkor minden gép csipogása felgyorsult. Nem értettem mi történik vele. Aztán elengedtem a kezét és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Fasza ez is miattam történt ki tudhatja mi történik még vele miattam.
-Nathan!- suttogta a nevem- Nathan segíts kérlek!
Levettem az arcáról a maszkot és megcsókoltam. Újra érezhettem a puha ajkai ízét, éreztem ahogyan ismét magától kezdett el lélegezni. Megfogtam a kezét és szorítani kezdte az enyémet. Lassan kinyílt a szeme, ismét mosolyogni láttam. Kiordítottam az orvosoknak, akik azonnal idesiettek. Becca nem szólt semmit, csak engem bámult.
-Hogy érzed magad szerelmem?
-Remekül köszönöm kérdésedet, de én is kérdeznék tőled valamit!
-Kérdezz bátran egyetlenem!-szorítottam meg a kezét biztatásul
-Te ki vagy?-nézett rám értetlenül
-Hogy én ki vagyok?
-Kérem fáradjon ki, meg kell vizsgálnunk a beteget!-szólt közbe az orvos
Szó nélkül elhagytam a kórtermet. Ez a parányi boldogság, hogy Becca felkelt hirtelen elszállt. Ismét a bánat költözött be a szívembe. Elfelejtett engem, minket, az emlékeinket, mindent! A kérdése kiirtotta az összes boldogságot a szívemből. Nem tudom mit csináljak. Nem tudok mihez kezdeni. A zene egy ideig elfoglal, de utána mit csináljak? Ő volt az értelme az életemnek, tudom, hogy ez nyálas, de ha így érzek, akkor nincs mit tenni. Könnyekkel teltek meg a szemeim, nem tudtam már őket vissza tartani. Ekkor éreztem hogy valaki megölelt. Jay volt az. Olyan szorosan ölelt, amennyire csak tudott.
-Minden rendben lesz Nath- próbált rajtam segíteni-, annyi mindenen keresztül mentetek már együtt, ez sem lehet nektek akadály!
-Jay nem emlékszik ránk!
-Olyan amnéziája van, hogy ha egy emlék beugrik neki, akkor a többi is egyből beugrik neki!
-Jobb ha nem emlékszik rám, így legalább nem tudok már többet ártani neki!
A torkomban egy hatalmas gombóc lett, nem tudtam levegőt venni, ezért leültem. Könnyek gyűltek a szemembe, de nagy nehezen vissza tudtam őket tartani. A rajongók kétségbeesetten néztek rám, nemtudták mi történt velem. Megerőltettem magamat és tovább énekeltem a dalt. Szerencsére nekem nem volt külön szövegem, így csak vokáloztam, a szólót pedig ez alkalommal kihagytuk. Meghajoltunk és lementünk a színpadról. Kint a rajongók szerettek volna autogrammot és közös képeket készíteni velünk Aláírni mindenkinek aláírtam, de képeket most nem akartam csinálni.-Lányok, ha nem baj akkor most nem szeretnék képeket csinálni! Gyönyörűek vagytok és nem akarom tönkretenni a képeteket! Kárpótollak benneteket öleléssel, bekövetlek twitteren és majd, ha minden rendben lesz, akkor írjatok twitteren és összehozhatunk egy találkozót és bepótolhatjuk a képeket! Így okés?
Válasz helyett mindenki külön külön megölelt engem. Mindig szeretem a rajongóimat, de ilyenkor még jobban! Hatalmas erőt adnak nekem csak azzal, hogy megölelnek és érzem a támogatásukat, ők sokat jelentenek számomra.
-Jay elmegyek a kórházba!
-Veled menjek?
-Most ne, egyedül kell mennem!
Elindultam a kijárat felé, kint egy taxi várt rám, amibe be is ültem. Megmondtam merre kell mennünk. Elővettem a fülhallgatómat és az új albumunkról a legszomorúbb számot hallgattam. Az eső megállás nélkül esik már napok óta, nem láttam már rég egy napsugarat sem. Hideg volt, itt ahol sosem szokott. Az idő múlik, telnek a napok és semmi változás nincs Becca állapotában. Félek, hogy ebbe belebolondulok, hogy nem hallom a nevetését és nem látom gyönyörű kék szemeit.
A taxis megérkezett a kórházhoz, kifizettem és betértem az épületbe. A folyosó végén volt az ő szobája. Belépve rengeteg virágot vettem észre, amit a rajongóktól kapott. Még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Csövek ezrei lógtak ki belőle, az életfunkciói egyenletesek voltak, de mégsem volt nyitva a szeme. Nem mosolygott rám. Csak feküdt mozdulatlanul az ágyon. Nem tudtam mit tehetnék érte. Odasétáltam az ágya mellé megfogtam a kezét és megpusziltam az arcát. Ekkor minden gép csipogása felgyorsult. Nem értettem mi történik vele. Aztán elengedtem a kezét és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Fasza ez is miattam történt ki tudhatja mi történik még vele miattam.
-Nathan!- suttogta a nevem- Nathan segíts kérlek!
Levettem az arcáról a maszkot és megcsókoltam. Újra érezhettem a puha ajkai ízét, éreztem ahogyan ismét magától kezdett el lélegezni. Megfogtam a kezét és szorítani kezdte az enyémet. Lassan kinyílt a szeme, ismét mosolyogni láttam. Kiordítottam az orvosoknak, akik azonnal idesiettek. Becca nem szólt semmit, csak engem bámult.
-Hogy érzed magad szerelmem?
-Remekül köszönöm kérdésedet, de én is kérdeznék tőled valamit!
-Kérdezz bátran egyetlenem!-szorítottam meg a kezét biztatásul
-Te ki vagy?-nézett rám értetlenül
-Hogy én ki vagyok?
-Kérem fáradjon ki, meg kell vizsgálnunk a beteget!-szólt közbe az orvos
Szó nélkül elhagytam a kórtermet. Ez a parányi boldogság, hogy Becca felkelt hirtelen elszállt. Ismét a bánat költözött be a szívembe. Elfelejtett engem, minket, az emlékeinket, mindent! A kérdése kiirtotta az összes boldogságot a szívemből. Nem tudom mit csináljak. Nem tudok mihez kezdeni. A zene egy ideig elfoglal, de utána mit csináljak? Ő volt az értelme az életemnek, tudom, hogy ez nyálas, de ha így érzek, akkor nincs mit tenni. Könnyekkel teltek meg a szemeim, nem tudtam már őket vissza tartani. Ekkor éreztem hogy valaki megölelt. Jay volt az. Olyan szorosan ölelt, amennyire csak tudott.
-Minden rendben lesz Nath- próbált rajtam segíteni-, annyi mindenen keresztül mentetek már együtt, ez sem lehet nektek akadály!
-Jay nem emlékszik ránk!
-Olyan amnéziája van, hogy ha egy emlék beugrik neki, akkor a többi is egyből beugrik neki!
-Jobb ha nem emlékszik rám, így legalább nem tudok már többet ártani neki!
